Ők...

Csak álltam a kapuban, a langyos nyári szél simitotta a lábam, és csak néztem utánuk. Hajuk csapkodta a hátukat, lábukat egyformán szedték, pont olyan a menésük mint az enyém. A Kisebbik fekete haja most rövid, éppen a válláig ér, a Nagyobbik barna haja a lapockáját verdeste.
Néztem őket. Sétálni mentek, két testvér, két lány, nyár van, szabadság, most van idejük együtt lenni, kibeszélni a fiú ügyeket, pletykálni a barátnőkről, miközben elnyalnak egy fagyit.
Ott álltam a kapuban, mindaddig, míg el nem tűntek az utca végén. Addig ötször fordultak vissza integetni. Nekem, a Mominak.
Nagyon szeretem őket. Ők az életem.

Már megint dohogok...

Néha nagyot csalódok emberekben, néha nagyon félrevezet az emberismeretem, ezek szerint nem müködik túl jól.
Mindenesetre sose kezdj olyan orvossal akit a barátodnak hittél, és ő csak a nőt látta benned mindvégig.
Nem hiszem el hogy egyetlen normális pasi nincs a világon. Pedig tényleg nem nagyok az igényeim. Apróságok.
Lássuk csak:

Kölcsönös tisztelet
Ez nagyon fontos. Ez mindennek alfája és omegája, enélkül nincs barátság, szerelem, parnerkapcsolat, legyen az bármilyen. Egyszerü emberi kapcsolatokra is vonatkozik a részemről.

Őszinteség.
Ha megakar dugni valaki, vagy bármely ehhez hasonló szándéka van, akkor közölje, aztán majd én eldöntöm hogy én is akarom-e vagy sem. De ne jöjjön hátulról "vakerva".

Még csak az se kéne hogy szép legyen. Legyen benne tartás, erő, és rendelkezzen olyan elvekkel, amely alkalmassá teszi arra, hogy felnézzek rá.

Lámpással kell ilyen férfit keresni, egyről tudok, de ő az én nagyon jó barátom. Ő az Aki Olyan Mint Egy Lovag.
Ő tabu nekem. Sokkal többre becsülöm őt, minthogy esetleges partnernek tekintsem.
Tanulhatnának tőle.

...

Apró kicsi saját világot akarok magamnak, ahova visszahúzódhatok, ahol megpihenhetek. Ahol nem kell megalkudnom, konfliktust kerülnöm, ahogy csak én lehetek ÉN, és ahol az önkifejezés nem ütközik akadályba, ahol nyugodt az élet, ahova visszavonulhatok.
Aztán ha elunom ott, akkor vissza a valóságba, ott lenni addig, míg nincs okom elmenekülni.
Most ott csücsülnék a sarokba. Mert a tehetetlenségnél nincs rosszabb. Mikor menekülnél, de mégsem. Annyi minden köt oda.
A valóságba.

Késztetésre....

Az óra halk kattanással jelezte az éjfélt.
Kaparászást hallottam az ajtó felől. Szemem sarkából néztem oda. Megláttam a kutyám orrát, ahogy nekidugta a csorgó esővíztől homályos, sötétbe bámuló üvegnek.
Aprót nyikordult a szék ahogy felálltam az íróasztalomról, a térdem is reccsent egy öregeset. Az ajtó felé indultam.
A hideg fémkilincs besimult a tenyerem alá, kezem billent, az ajtót résnyire kitártam.
Az apró eb vizcseppek százait szórta szét a szobában, és a lábam szárára ahogy beljebb ugrott az ajtóból. Nem esett jól a hidegsége, de az ajtórésen beáramló hűvös levegő arculcsapása frissitő volt.
A szőrgombóc a helyére szalad, egy régi kockás pléd volt összehajtva, és a padlóra téve, az szolgált fekhelyül.
A pokróc eszembe juttatta a gyermekkori kirándulást, a hátizsákhoz kötözve lógott a takaró összegöngyölve, mellém ültek az osztálytársak enni, és hazaérve kipotyogtattam a padlóra a réten összeszedett toklászt, száraz füvet, szendvicsmorzsát.
Az orromba bújt egy régi ismerős illat, a házikolbász vajjal keveredő illata, ahogy kinyitottam a szalvétát uzsonnához készülődve, a langyos málnaszörp íze, nem törődtem a langyosságával,ízlett, ahogy a kirándulás is, hiszen ritka élmény volt.
Emlékezésemet a tetőn kopogó eső szakította félbe, és a mennydörgés.
Kitártam az ajtót. Néhány percig tétován álltam a küszöbön, mélázva, kilépjek-e. Majd döntött a kalandvágy, "olyan régen éreztem már az esőt", és kiléptem a teraszra.
A pénzérményi cseppek vadul az arcomhoz csapódtak, viharos szél csapta a bőrömhöz jeges érintésként, mintha hideg ujjak böködtek volna testszerte.
Pólómat a térdem felé nyújtottam az egyik kezemmel, a másikat tenyérrel felfelé kinyújtottam az égi áldás útjába.
A terasz széléhez léptem mezítelen talpaimmal, és megkapaszkodtam a korlátban. Nem volt magasan, mégis egy pillanatra átfutott az eszemen, hogy innen leugrani nem életbiztosítás. Egy rossz lépés...egy rossz döntés, és vége lehet mindennek.
Féltem a magasságtól, mégis hivogató volt a mély.
Szemeimet elszakítottam vizes lábujjaimról, és a szédítő mélytől. Néhány méter a talaj, de elég a véghez. Néhány méter...néhány szó...kevés néhány is elég ahhoz hogy véget vessünk a nem megfelelő létnek.
Hatalmas villám hasította ketté az eget, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy fejezzem be a buta gondolatokkal való foglalatoskodást. Számolni kezdtem.
Dörögni fog. Mindjárt dörögni fog. Egy- kettő- három....tiz!
Megreszketett alattam a terasz betonja.
Kezeimet széttártam, akár a filmben a hősnő a hajó tatján, éreztem ahogy a viharos szél majd' letépi a ruhát rólam, nekifeszitette a testemnek mint egy lebegő vitorlát, a szöveten keresztül is éreztem az esőcseppek hidegségét, bőrig ázva álltam a korlátnak dőlve.
A levegő megtelt elektromossággal, az orromban éreztem a nedves gőzölgő föld illatát, a hajamról a víz belecsorgott légszomjas számba, reszkettem a hidegtől, de élveztem azt az erőt amit a természet hozott létre pancsolós játékhoz való kedvében.
"Akarod hogy legyek a gumikacsád?"
Az eső lassan alább hagyott, a vihar elkanyarodott még nem áztatott helyek felé, csak a fűről felszálló gőzpamacsok és a mindenhonnan csepegő víz emlékeztetett az iménti viharra.
Mezítelen talpaim fázósan görbültek be a terasz síkos padlóján.
Az ajtó felé indultam, csúszkálva a vizes lapokon, és beléptem a szobába. A szőnyeg bolyhai jóleső szárazon hajoltak meg a lépéseim alatt.
Kutyám értetlen pillantásokat vetett rám.
Hajamból lassú cseppek kúsztak a tincsek végére, és némán hulltak a szőnyegre.
Arcomon is apró patakokban folyt a víz, keveredve a sós viz az édessel.
Hálás voltam az esőért.
Talán lemosta rólam mindazt, ami a mélybe húzott, hálás voltam a szélnek, amiért megfeszitett, és nem engedte, hogy a korláton kivülre lépjek.
Ez a nap nem volt alkalmas rá.

Díjat kaptam, meglepődtem...:)

Kedves Barátom, és kedvenc blogírómtól kaptam ezt a díjat.

http://www.zsedelyart.blogspot.com/

Nem tudok linkelni bocsi, de ő az Aki Olyan Mint Egy Lovag.

Először annak örültem, hogy ő megkapta, mert joggal került hozzá, aztán pedig annak örültem, hogy én is eszébe jutottam.
Így hát büszkén kitettem, és köszönöm neki. :)
A díjjal kötelezettségek is járnak.

1. Meg kell köszönni a díjat, annak akitől kaptam.
Megtörtént.:)

2. A logót ki kell tenni.
Ez is megtörtént.:)

3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
Nos ez sem maradt le.:)

4. Írnom kell magamról 7 dolgot.
Ajjaj, gondolom mindenkinek ez a legnehezebb...:)***

5. Tovább kell adnom.
Ezt remélem még ma megtudom tenni, ha nem, nem fog elmaradni...ígérem.


A négyes pontra sort kerítek, tehát:

....na ez az ami nekem nem megy. Amit tudok magamról az csak a szűk barátaimnak mondom, nem kiáltom világgá. És egyébként is, nem ismerem még magam, még csak keresem, hát így hogy írhatnék magamról bármit is, ami hiteles lehet?

Majd lesz egy olyan bejegyzés, hogy 4. pont.

6. Be kell linkelnem őket.
Majd hamarosan, hamarosan. Mert megválogatom.:)

7. Megjegyzést kell hagyni náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
Amint meglesznek, kapnak hírt róla, ígérem.:)

Hétköznapiságok

Egészen jól ébredtem ma, a tegnapi hátfájásom már csak nyomokban érzem.
Ma tevékenyebben szeretném megélni a napot, sok tennivalóm van a háztartásban, takaritás, mosás, vasalás/hegynyi kupac vár/ főzés /spenót, de persze a papának megint külön kell főzni mert nem eszi meg/ átalakitásra vár néhány ruha, és egy szinopszis is mocorog bennem amit tegnap már nem volt energiám megírni, és a Kisebbik 9-kor vizsgázik zongorából, szóval közben megy a drukk, és ez az első nap az átalakulásra, mert a Doki azt mondta, hogy a tegnapi volt a zéró nap, és várom hogy mit és hogyan, és ma reggel némi mozgással telt, tornásztam, pedig nem szoktam, és nagyon álmositó az idő, de a szobabiciklimet is becincálom a nappaliba, hogy egy jó film nézése közben rátudjak ülni, és tekerni, szóval szeretném ha ez a nap tényleg más lenne mint a többi, ami eddig volt, és ami ezután következik, az is mindig más legyen.
Így legyen.

Délelőtti morfondir...

Egyszerüen nem tudom a sátánomat visszacsalogatni ide.
Az egy más időszak volt, más időszámitás, most üres lélekkel ülök a gép előtt, kutatom keresem magamban az örömöt, és nem lelek mást, csak egy jóízű kajálás emlékét, vagy egy apró pillanatét, nem többet.
Hiányom van. Érzelmi hiány, pedig tudom meg kell tanulnom élni anélkül is, sőt lenne mire forditani az energiámat...
Szembesitő képek készültek rólam a hétvégén, az én kérésemre. A lányom csinálta őket, nem volt rajtam más, egy vékonyka fekete tangabugyin kivül...
Lassan néztem végig a képet. Nem vágyom tökéletességre, egyáltalán nem.
De van min formálnom. A mozgás nem kerül pénzbe, de kell hozzá némi életkedv is, azt mondják, ha mozogsz felszabadul a boldogsághormon, de ahhoz hogy mozogni akarjak, tudjak, kell a belső hajtás is.
Ördögi kör...hol legyen az eleje, hol fogjam meg?
Elsősorban a belső gátakat kell leszakitani, hogy akarjak tenni magamért is valamit, az elme pallérozása sokszor kevés.
Iszonyatos társasághiányom van. Napok óta a reggeli bevásárláson kivül nem járok emberek közé. Hova is mennék? Kihez? Minek?
Még emlékszem amikor a suliban az osztályfőnök azt mondta: Neked mindenképpen olyan munkát kell végezned, ahol emberek között lehetsz. Az a te elemed...
HÁt...ehhez képest, annyit vagyok egyedül...
Olyan ez mint a börtön.
Némi séta naponta fél órára. Még a sitteseknek is megjár annyi.
Az írás segit néha kiszakadni. De akkor is csak itt vagyok.
Változtatni kell, ezen nagyon sürgősen.
Hogy mit rágódok én folyton, ahelyett hogy csinálnám...

18.

Ha készen vagyok egy írással /jelen esetben novella/ egyszerüen kiürülök.
Unatkozom, hiányérzet kinoz.
De most még csak csírájában van bennem a következő.
És amig teljesen ki nem rajzolódik a történet, nem állok neki.
Néhányszor már elkövettem ezt a hibát.
Rengeteg félig megírt történet lapul a fiókomban.

Ezt a mostanit nagyon jónak érzem.
Mintha bosszút álltam volna valakin...pedig nem is ártott nekem.
Igy van ez.
Mocskos gondolataimat kiélem írás közben.

17.

Most kicsit leáll a tánc...

Irok.
Végre.
Megint.

Yeeeees. Nah.

15.

Ugye furcsa lenne, ha azt irnám hogy jó volt a hétvége? Ugye fura, vagy legalábbis meglepő. De tényleg igy van.
Kezdetnek igen keveset ültünk a gép előtt.
Többet voltunk együtt.
Vendégszobát alakitottunk ki.
Nem volt paranoia, nem volt veszekedés, nevetés annál több, meg szülinapi ebéd, amit nem én főztem, hanem ők, és volt torta is, meg ajándék, igaz hogy egy szál virágot sem kaptam, ellenben kaptam egy vendégszobát, amit már régóta szerettem volna, mióta a Nagyobbik elköltözött.
Persze oda visszajöhet ha akar.
Majd. Egyszer. Remélem.
Szóval Az Ember Akivel Élek nagyon rendesen viselkedett. Nem tudom mi szállta meg, vagy talán engem...? De nyugalom volt, jó hangulat.
Miért nem tud igy lenni mindig?
Egyszer ezt az embert nagyon szerettem valaha...és nem bánnám, tényleg nem, ha igy maradna, ha a jó maradna, persze lesznek mindig összetűzéseink, és talán én már nem hiszek a csodákban, abban viszont igen, hogy sokszor rajtam is múlnak a dolgok.
És hát a gyerekek. Főleg a Kisebbik. Neki nyugalom kell ahhoz, hogy tanulni tudjon.

Talán ott követtem el a hibát, hogy nem voltam jó.
Igen, joggal féltékeny.
Meg kellett volna elégednem egy virtuális szerelemmel, amire vágytam tulajdonképpen, és nem tovább menni...mert az inspirált, az vitt előre az írásban, most pedig meg kell próbálnom anélkül alkotni.
Egy pici titok hiányzott az életemből, de nem szabad tovább menni...
És most nincs titok. Nincs senki, csak ő van, és ezt az állapotot meg kell szoknom.
Meg kéne próbálnom őt szeretni, csak lenne szeretnivaló.
Bár lenne.

Konokbige barátném fantasztikus két napot szerzett nekem, csúcsajándékkal.:))
Jó volt vele dumálni, meg dumálni, meg dumálni, meg nagyon pozos a jelenléte.:)
Kár, nagy kár hogy nem lakunk közelebb egymáshoz.
Nagy kár.

14.

41 éves leszek holnap.
Tulajdonképpen gyanakodnom kéne az öregedést illetően, ha már többet hallgatok Frank Sinatra-t mostanság, mint rockzenét, amikor nem röstellem, hogy ott maradok olykor a tévé előtt, ha egy romantikus film megy, nem szégyellem lassan a gyerekeim előtt, hogy meghatódom olykor ezen-azon, és merem vörösre bőgni a szemeimet, szóval akkor azért eljön az az idő, amikor azt mondja az ember: megy ez...és minél több gyertya van a tortán, annál jobb.:)
A minősége az életnek, na az már más kérdés.
A hétvége elteltével, rájöttem, hogy majd olyan lesz amilyenné teszem, és az adott helyzetből kell kihozni a lehető legjobbat.
Felfogás kérdése. Persze piszkálja az ember csőrét sok minden...meg lehet folyton rinyálni, de néha nem árt megnézni a napos oldalt sem.
Amikor a családom azt vállalja, hogy ezen az egy napon ne csináljak semmit, majd ők...vagy amikor a Kisebbik anyák napjára komponál nekem egy gyönyörü dalt, amitől dagadtra bőgöm a szemem, ahogy állok a zongora mellett, és játsza nekem, a szeme csillog, vizslat, vajon mi jön ki belőlem hallva a dallamot, és én visszaemlékszem a 15 évvel korábbi történésekre, amikor ez a kis feketehajú apróság még szopni sem tudott, és az életéért dolgozott mind a két és fél kilója, és olyan erős volt, és én azon dolgozom hogy neki jó legyen, jó élete és adassék meg neki, hogy azt mondhassa, az én anyám a legjobb anya.
És amikor a Nagyobbik azzal lep meg ezen alkalomból, hogy egy gyönyörü versrészletet keres nekem a neten, másfél órán keresztül, tudod, annyi ideig kerestem Momi, mert egyik sem illik rád, de ez, tudod, ez te vagy Momikám..

...Nem csupán élet amit ad,
szétosztja önmagát
őt falja fel, belőle él
Férj, gyermek, a család.
Hova tűnik belőle a könny
Keserűség, harag?
Nekünk csak édessége jut,
jó íz, napsugarak.
Amit készit, műremek
Bár rögtön elenyész,
Kezdheti újra napról - nap
Igy megy ez az egész.
Életen át: ő maga is
Bennünk lassan elég
Elnyeljük mint esőt a rét
És dalt a messzeség.

Szóval amikor a Nagyobbik ma eljött, és végre megint együtt voltunk, és kaptam egy gyönyörü grafikát, igen megrajzolt engem, és ettől megint behaltam, és ahogy öleltem a vékony kis testét, éreztem ahogy vert a szive, és úgy jött a szeretet belőle, és azt éreztem, hogy neki is igyekszem jó anyja lenni ha már nem lakik itt, akkor is, és várom, folyton várom haza, és rohadtul fáj a leszakadás, és nagyon nagyon hiányzik...nagyon.
Szóval vannak dolgok, amelyeket hajlandó vagyok magam elé rakni, van két olyan ember, akiért az életem adnám, mert annyira szerelmes vagyok beléjük, és meglehet a legbüszkébb anya a világon, és ha élni akarok sokáig, még legalább ennyit, az azért van, mert nekik akarok, mert annyira tisztán és önzetlenül szeretem őket.
Persze, tudom, magamról sem szabad megfeledkezni. Nem is akarok. De azt hiszem, sok mindent át kell értékelnem, és gondolnom. Mert ennyi szeretetért, igen is viselkednem kell. Értük, nekik.

13.

Vannak napok amikor azt gondolom, hogy az életem egy fostalicska, ami úgy televan pakolva mint az apám pelenkája mára immár negyedszer.
Nyakig.
Szó szerint.

Sokszor érzem azt hogy nem birom ezt csinálni.
Sokszor majd a gyomrom fordul ki.
Sokszor azt kérdezem: hát ezt a sorsot érdemlem?

Mert Az Ember Akivel Élek, hazajön, rinyál hogy hetente 4 napot kell dolgoznia, vezetnie kell!
Ó szegény!
Megkérdezem ma tőle, hogy cserélünk?
Én elmegyek dolgozni, ő meg maradjon itt a nap 24 órájában, és pucoljon szart és egyéb testnedveket, ugráljon mint egy cseléd, és közben legyen szép feleség, kivánatos nő, ügyes háziasszony, és jó anya.
Tudod mit ember?
Bazdmeg.

És miután a diarét eltakaritottam az apám alól, leülök, és elolvasom a Vanity legújabb divatjáról szóló cikket.
...na de minek...???

12.

Azt hiszem akkor lennék maradéktalanul elégedett, ha olyan ember lenne mellettem, akit tisztelni tudnék. Akire feltudnék nézni,és nem kizárólag a magassága miatt.
Aki húz magával, arra inspirál hogy fejlődjek, hogy előrébb jussak.
Akinek igenis legyenek elvárásai velem szemben, de ne uralkodjon rajtam.
Aki vinne magával, húzna a fejlődés felé.

Na ennek hiánya a probléma.

Ma jön haza Az Ember Akivel Élek.
Csak reménykedni tudok a nyugodt csendes hétvégében.

11.

Ki teszi jól?
Aki lázad, vagy aki megalkuszik?
Tud-e tükörbe nézni az, aki megalkuszik?
És jó-e annak igazán, a lelke mélyére nézve, aki lázad?

"Ki fog újra
lángot gyújtani
bennem,
hogy ne
aggastyánként
hajoljak kiszáradt
libidóm fölé?"

10.

...mert annyi szép van. Annyi minden szép van a világon.

Reggel fogmosás közben ahogy néztem a tükörbe, ébredezve, mert sokszor azt sem tudom ébredés után hogy vakarom össze magam, azt láttam, hogy egy megfáradt nő néz szembe a tükörbe.
De minden nap újat hoz, az éjszaka elsimitja a tegnap gondjait, a tegnapi problémák már nem látszanak olyan nagynak, az új nap új problémákat, és talán megoldásokat is hoz.
Érdekes mig magamhoz térek. Felpattantok az ágyból, az nem megy nehezen, nyújtózom egyet. /jó esetben nem a papára ébredek./ Kitántorgok a fürdőbe, rendbeszedem magam, fogmosás, arcmosás, beleborzolok a hajamba fésülködés gyanánt, és hol tetszik amit látok, hol nem.
Ha jókedvemben vagyok, teszek fel némi sminket, ha nem, akkor megelégszem a napszemüveg nyújtotta szemem elé emelt barikáddal.
Azt húzom fel ami a kezembe akad. Farmer, póló, sportcipő. Igen, hétköznapokon, reggel a boltba igyekezvén nem öltözöm gálába. HÉtköznapi nő vagyok.
Szép volt a ma reggel. Kissé fülledt meleg ölelt körbe ahogy a teraszra kiléptem. Csupa zöld vesz körül. A magnólia bokor a terasz előtt, a nagy fenyő, a rengeteg fa, sövény, bokor. Nem lát ide senki.
Nagy levegő.
Az út túloldalán már nyüzsögtek az iskolások a suli előtt.
Mindenki igyekezett a dolgára, de néhányan bizonyára, ott ahol senki nem látta őket, megálltak egy pillanatra, és beleszagoltak a levegőbe, ahogy én a teraszon...
Tavasz van...május.
A legszebb hónapja az évnek.

9.

Más talán azt mondaná...mit akarsz?
Hiszen sok negyvenes nő örülne ha ilyen pasija lenne, nem hogy férje...rendes ember, nem iszik, nem drogozik /már/ dolgozik becsülettel, és nagyon szeret.
Mi kell még?

Tényleg ennyinek elégnek kéne lenni?
Tényleg én vagyok a rossz?
Tényleg nekem nem jó senki?

Hasadok.

8.

http://www.youtube.com/watch?v=6KR_Nhm1BnA

Mert most ilyen kedvem van...és ha nem akarom hogy egy másfél órás beszélgetés után szétcsesszen az ideg, akkor orditva éneklem...

Doki...szerintem most megijedne a vércukorszintemtől és a vérnyomásomtól.

Ember nem tud úgy kihozni a sodromból mint Az Ember Akivel Élek.

Ha megtehetném...ha lehetőségem lenne, a világ végére futnék.
Egy gond van vele.
Ez mindenhol megtalálna.
Nekem az életben többet nincs nyugtom tőle.
Hogy lehet megszabadulni egy olyan embertől aki szétnyom, szétpassziroz az önző érzelmeivel és birtoklási vágyával?
Bár lennék bűnös, Uram, bár lennék, akkor félvállról venném az egészet...
De most ártatlan vagyok. Akkor miért kell nekem kinlódnom, és kockára tenni az egészségem, a létem?
Lennék bár inkább ribanc, kurva, a megélhetésért, de ezt nem fogom tudni tovább csinálni...közeleg az idő, vagy vége lesz ennek az egésznek, vagy nekem.

Megfulladok.

7.

Milyen az már, hogyha az ember szinte szégyelli az imént viháncoló jókedvét?

Tudom hogy nem úgy szeretem ahogy szeretnem kéne. Tudom hogy kevés ez a normális együttléthez, amit én érzek. Tudom hogy nem olyan borzasztó ember ő, és hogy kettősségem nem tudja mit kéne tennie.
Az egyik felem azt mondja, hogy szabadulj, te is tudod hogy kikésziti az idegeidet, és rosszul vagy a túlzott ragaszkodásától, de a sajnálat is ott van bennem, mert mi lenne vele nélkülem, vagy nem is tudom, meg félek. Nagyon félek attól hogy valami gond lenne, ha egyszer én azt mondanám hogy elég volt ennyi, most vagyok olyan helyzetben hogy léphetek...és lépnék.
De azt hiszem tudom mi a gond. Még nem szeretem magam annyira, hogy ezt megtegyem. A helyzetem sem engedné, de azt hiszem, ha már kitudnék vivni magamnak egy vezetői helyet, ismét, talán később egyszerü lenne.
De ez azért nem jó, mert én szeretnék gyenge nő lenni, óvnivaló kis virágszál...de ez mellett az ember mellett nem lehetek.
Hogy én mekkora szarba léptem bele ezelőtt 7 évvel...arohadtéletbe.

6.

Mi az?
H-val kezdődik, és roppant jól megoldja a problémákat? /lsd. előző bejegyzés, kazán/

Hát én!!!
:D

Van melegviz, van melegviz, sálálááálálá, van melegviz, óóó az élet apró örömei, megyek és szólok a Sátánnak: irány mosogatni!

5.

Nincs melegviz- szólt a Sátán, és kétségbeesetten állt az összegyűlt mosogatnivaló fölött.
Tudom - válaszoltam - mert nem jó a kazán. Te viszont tudod hogy mit gyűlölök abban Az Emberben Akivel Élek?
Azt hiszem azt gyűlölöm benne a legjobban, hogy felemeli velem a hangját.
Apám annyit orditott gyerekkoromban /most azt játszuk, hogy pszihoanalitikusom vagy/ meg anyám is, amikor összebalhéztak és összeverekedtek, hogy egyszerüen pánikszerüen lecsapom a telefont, ha beleóbégat. Vagy visszaorditok, bár mostanság inkább nem, lenyelem a dühöm, és inkább véget vetek a beszélgetésnek.
Persze akkor meg jön a hiszti. Minek tettem le, miért nem hivom vissza, miért emeltem fel ÉN a hangom (könyörgöm, hiszen én csak közöltem, hogy tele a hócipőm a rossz kazánnal, állandóan elalszik az őrláng, de azt már megtanultam begyújtani, de kurvamelegvizet nem tudok csiholni, mert nem jó az a kibaszott gomb!!!) pedig én csak kétségbeesek, és nem egy férfinek kéne gondoskodni arról hogy az a rohadt kazán jó legyen? Hát mi vagyok én, ezermester? Persze szerelőt ne hivjunk, mert vagy kifizeti a főbérlő a szerelést vagy nem, és persze nekem sincs szerelőre pénzem, és csak szépen türelmesen el kellett volna magyarázni igy a távolból, hogy mit merre kapcsoljak/forditsak, melyik gombbal mit csináljak, de ehelyet azt kaptam, hogy "nemigazhogynemtudodelforditani (de tényleg nem tudom) hogyhogyéneltudtamtemegnem, mondom mert biztos én egy farok vagyok, de ha az is nekem ez nem megy! És akkor méginkább indulatos lesz, és nekiáll óbégatni, én meg leteszem a telefont.
És nem hivom vissza.
Inkább ne legyen melegviz.
Majd...majd valamit csinálok. Majd kérek máshonnan segitséget, hogy egy rohadt gombot a kazánon, ami úgy szorul mintha oda lenne ragasztva, elforditsa nekem valaki.
Gyenge nő vagyok basszus...gyenge nő.
Nagyon egyedül. Egyedül.

4.

Hétköznapiságok.

Azt hiszem főzök ma póréhagymás-tarjás spagettit. Még soha nem próbáltam, de szerintem a Kisebbiknek is izleni fog, a papának pedig "babos-hús" lesz, mert nem nagyon kultiválja a tésztaféléket.
Ezzel nagyon gyorsan megleszek, aztán megetetem a mosógépet.
Papát is megkell fürdetni ma, meg megborotválni, sőt takaritani is kell nála, mert a kávéját kiboritotta ismét, ragad az egész ágya, igy hát teljes lemosás lesz.
Ablakot is kéne tisztitani, mert lassan nem jön be a harangszó /néha tényleg rámtör a takaritásmánia, egyszerüen élvezem az általam létrehozott tisztaságot és rendet./
Aztán a fürdőt sem hagyhatom ki, nagyon ráfér a sikálás.
Varrni is szeretnék, van néhány nadrágom amit átalakitottam 3/4-esre, elvégre itt a tavasz, és nem bővelkedem anyagiakban, sőt, igencsak inog a gazdaság mostanság nálam, néhány cipő is renoválásra szorul, de legalább boxolásra.
Tegnap este csak hajat mostam, most pont úgy nézek ki mint a kóborjános, szóval némi ondolálás nem árt.
Le kéne mosnom az ablakpárkányokat, a kintieket, mert elég porosak.
Rendet szeretnék tenni a spájzban, mert rámborul minden ha belépek, aztán a bizsus dobozt is kikéne szanálni, és a meglévő ékszerekből újakat varázsolni, igen, szoktam olyant.
És persze jó lenne irni is, de azt majd akkor ha kedv lesz, és idő.
Olvasni is akarok. Felmenni a kertbe, és beülni a birs alá, és olvasni. Nem törődve se idővel, se senkivel, csak én és a történet.
Ennyit lehet hogy egy nap alatt nem tudok megcsinálni.
Na majd beosztom.

3.

Ma kissé álmosan keltem, a kisebbik oltárimód zörgette a müzliszacskót, ember legyen a talpán aki ekkora ricsajban tovább tud aludni.
Kirándulni mennek az extrém parkba, igy hát korábban kelt mint én.

Megnyugtató volt a tudat, hogy ő nincs itthon. Valahogy mindig nagyobb a békesség, és a csend. Amikor Az Ember Akivel Élek elmegy, valamiféle megnyugtató csend vesz körül. Nincs kiabálás, nincs állandó feszültség, dráma, egyszerü hétköznapi nyugalom van.
Persze vannak dolgok amelyekben hiányzik a férfikéz, amit egyedül nem tudok megoldani. De inkább ne legyen lekaszálva a fű, fent a kertben a diófa alatt, mint vita, veszekedés, cirkusz.

Jó azért igy ébredni, hogy egy kedves jóbarát megjegyzése fogad itt, és egy mél a postaládámban.
Ő nagyon sokat segit nekem. Erős lelki támasz, tiszta gondolatokkal élő, a gyengék irányába szenzitiv lelkű, igazszivű ember.
Ő Aki Olyan Mint Egy Lovag.

2.

A Sátán odakuporodott a sparhelt mellé, a kisszékére, ahova szokott.
Látta rajtam, hogy nagyon dühös vagyok, csapkodtam a poharam a pulthoz, ahogy a kólát töltöttem magamnak.
A hajam vizesen lógott az arcomba, a zuhany alól léptem ki.
- Szép vagy ám ilyenkor is, kócosvizesen, meg smink nélkül- szólt, gondolván, majd jólesik a bók, talán megenyhülök.
Tévedett. Röpke két perc alatt, Az Ember Akivel Élek, olyan szinten felbosszantott, hogy levegőt alig kaptam.
- Ne puncsolj, ne hizelegj. Pontosan tudom hogy nézek ki ilyenkor. Nem egy épületes látvány. Elegem van belőle. Néha azt gondolom, talán a dolgok a helyükre tehetők, de aztán a valóság, és az ilyes reakciók, a gyomrom felkavarják.
Úgy szeretnék élni, hogy nem telepedik rám senki.
Úgy szeretnék élni, hogy az mellett hogy társam van, szabadságom is van.
Na nem, már nem pasiznék, tudod, már nem kéne senki, képtelen lennék szeretni már azt hiszem. Kiégtem vagy mifene.
10.-én leszek 41 éves. Sütsz nekem tortát? Feketeerdő tortát, mert azt nagyon szeretem. Szóval lehet olyan hogy 41 évesen az ember azt érzi hogy kiégett érzelmileg?
Persze te ezt nem érted. Te rajtam kivül szerettél már mást? Tudod ez sem szeretet ám amit te csinálsz. Ez talpnyalás. Mazochizmus. Mert te szereted hogy bántalak.
Most vágjalak pofán azért, mert ez a hülye nem hagy élni? Hogy megfojt? Mert el kell nyomjam magamban az indulatot, és a hangos szavam se elég ahhoz hogy levezessem a feszkót? Hogy nem elég? Mert nem érti miről ugatok? És messziről leszarja hogy tönkretesz ezzel? És még az sem zavarja hogy úgy beszélek vele mint egy értelmi fogyatékossal?
Nem tudom az ilyes indulataimat hol vezessem le. Mert ilyenkor szinte szánt bennem a gyűlölet az értetlensége miatt.
Tudod mit Sátán? Menj te is a francba mára a szemem elől, ne is lássalak, mert elfog járni a kezem.
Bár lenne egyszer olyan nap, amiért ne akarnálak megverni.

1.

Azt hiszem, ez vagyok én.
Már nem vagyok piszkos, hiszen nincs aki piszkossá tegyen, mig nem jelentkeztem, ez az időszak volt az, amig megtisztultam.
Igen, ez lelkemnek egyik fele, a rózsaszin, kislány, aki ott mélyen lakik bennem, a sérülékeny óvni való lélek, a csupamosoly mégis félszeg lány, de azt gondoltam hogy kell valami sötét...mert valahol van bennem némi sötétség, némi boszorkányság, ennek a kettőnek a keveréke, de nem gonoszság, bár annyiszor megfogadtam hogy megpróbálok az lenni, mert az élet mindig azt bizonyitja hogy azoknak jut hosszabb lét.

Volt egy hely. Ahol sokat meséltem kitalált figurámról, a Sátánról, akin elvertem a port, ha a lelkemet kinozták érzések, gondolatok, ha valami bosszantott.
Ismét beengedtem ezt a szerencsétlen lúzert az életembe, és elverem rajta a port, kiméletlenül ha nem vagyok jól a bőrömben.
Mert ő is hozzám tartozik. És mivel senkit nem akarok bántani, hát itt, a virtuális papiron látom el a baját, más helyett.
Mert nem bántok én senkit.
Csak én is élni szeretnék.