15.

Ugye furcsa lenne, ha azt irnám hogy jó volt a hétvége? Ugye fura, vagy legalábbis meglepő. De tényleg igy van.
Kezdetnek igen keveset ültünk a gép előtt.
Többet voltunk együtt.
Vendégszobát alakitottunk ki.
Nem volt paranoia, nem volt veszekedés, nevetés annál több, meg szülinapi ebéd, amit nem én főztem, hanem ők, és volt torta is, meg ajándék, igaz hogy egy szál virágot sem kaptam, ellenben kaptam egy vendégszobát, amit már régóta szerettem volna, mióta a Nagyobbik elköltözött.
Persze oda visszajöhet ha akar.
Majd. Egyszer. Remélem.
Szóval Az Ember Akivel Élek nagyon rendesen viselkedett. Nem tudom mi szállta meg, vagy talán engem...? De nyugalom volt, jó hangulat.
Miért nem tud igy lenni mindig?
Egyszer ezt az embert nagyon szerettem valaha...és nem bánnám, tényleg nem, ha igy maradna, ha a jó maradna, persze lesznek mindig összetűzéseink, és talán én már nem hiszek a csodákban, abban viszont igen, hogy sokszor rajtam is múlnak a dolgok.
És hát a gyerekek. Főleg a Kisebbik. Neki nyugalom kell ahhoz, hogy tanulni tudjon.

Talán ott követtem el a hibát, hogy nem voltam jó.
Igen, joggal féltékeny.
Meg kellett volna elégednem egy virtuális szerelemmel, amire vágytam tulajdonképpen, és nem tovább menni...mert az inspirált, az vitt előre az írásban, most pedig meg kell próbálnom anélkül alkotni.
Egy pici titok hiányzott az életemből, de nem szabad tovább menni...
És most nincs titok. Nincs senki, csak ő van, és ezt az állapotot meg kell szoknom.
Meg kéne próbálnom őt szeretni, csak lenne szeretnivaló.
Bár lenne.

Konokbige barátném fantasztikus két napot szerzett nekem, csúcsajándékkal.:))
Jó volt vele dumálni, meg dumálni, meg dumálni, meg nagyon pozos a jelenléte.:)
Kár, nagy kár hogy nem lakunk közelebb egymáshoz.
Nagy kár.