Csak álltam a kapuban, a langyos nyári szél simitotta a lábam, és csak néztem utánuk. Hajuk csapkodta a hátukat, lábukat egyformán szedték, pont olyan a menésük mint az enyém. A Kisebbik fekete haja most rövid, éppen a válláig ér, a Nagyobbik barna haja a lapockáját verdeste.
Néztem őket. Sétálni mentek, két testvér, két lány, nyár van, szabadság, most van idejük együtt lenni, kibeszélni a fiú ügyeket, pletykálni a barátnőkről, miközben elnyalnak egy fagyit.
Ott álltam a kapuban, mindaddig, míg el nem tűntek az utca végén. Addig ötször fordultak vissza integetni. Nekem, a Mominak.
Nagyon szeretem őket. Ők az életem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Ezekért a pillanatokért érdemes élni...
VálaszTörlés