2010. június 14., hétfő

Ők...

Csak álltam a kapuban, a langyos nyári szél simitotta a lábam, és csak néztem utánuk. Hajuk csapkodta a hátukat, lábukat egyformán szedték, pont olyan a menésük mint az enyém. A Kisebbik fekete haja most rövid, éppen a válláig ér, a Nagyobbik barna haja a lapockáját verdeste.
Néztem őket. Sétálni mentek, két testvér, két lány, nyár van, szabadság, most van idejük együtt lenni, kibeszélni a fiú ügyeket, pletykálni a barátnőkről, miközben elnyalnak egy fagyit.
Ott álltam a kapuban, mindaddig, míg el nem tűntek az utca végén. Addig ötször fordultak vissza integetni. Nekem, a Mominak.
Nagyon szeretem őket. Ők az életem.

2010. június 6., vasárnap

Már megint dohogok...

Néha nagyot csalódok emberekben, néha nagyon félrevezet az emberismeretem, ezek szerint nem müködik túl jól.
Mindenesetre sose kezdj olyan orvossal akit a barátodnak hittél, és ő csak a nőt látta benned mindvégig.
Nem hiszem el hogy egyetlen normális pasi nincs a világon. Pedig tényleg nem nagyok az igényeim. Apróságok.
Lássuk csak:

Kölcsönös tisztelet
Ez nagyon fontos. Ez mindennek alfája és omegája, enélkül nincs barátság, szerelem, parnerkapcsolat, legyen az bármilyen. Egyszerü emberi kapcsolatokra is vonatkozik a részemről.

Őszinteség.
Ha megakar dugni valaki, vagy bármely ehhez hasonló szándéka van, akkor közölje, aztán majd én eldöntöm hogy én is akarom-e vagy sem. De ne jöjjön hátulról "vakerva".

Még csak az se kéne hogy szép legyen. Legyen benne tartás, erő, és rendelkezzen olyan elvekkel, amely alkalmassá teszi arra, hogy felnézzek rá.

Lámpással kell ilyen férfit keresni, egyről tudok, de ő az én nagyon jó barátom. Ő az Aki Olyan Mint Egy Lovag.
Ő tabu nekem. Sokkal többre becsülöm őt, minthogy esetleges partnernek tekintsem.
Tanulhatnának tőle.

2010. június 4., péntek

...

Apró kicsi saját világot akarok magamnak, ahova visszahúzódhatok, ahol megpihenhetek. Ahol nem kell megalkudnom, konfliktust kerülnöm, ahogy csak én lehetek ÉN, és ahol az önkifejezés nem ütközik akadályba, ahol nyugodt az élet, ahova visszavonulhatok.
Aztán ha elunom ott, akkor vissza a valóságba, ott lenni addig, míg nincs okom elmenekülni.
Most ott csücsülnék a sarokba. Mert a tehetetlenségnél nincs rosszabb. Mikor menekülnél, de mégsem. Annyi minden köt oda.
A valóságba.

2010. június 1., kedd

Késztetésre....

Az óra halk kattanással jelezte az éjfélt.
Kaparászást hallottam az ajtó felől. Szemem sarkából néztem oda. Megláttam a kutyám orrát, ahogy nekidugta a csorgó esővíztől homályos, sötétbe bámuló üvegnek.
Aprót nyikordult a szék ahogy felálltam az íróasztalomról, a térdem is reccsent egy öregeset. Az ajtó felé indultam.
A hideg fémkilincs besimult a tenyerem alá, kezem billent, az ajtót résnyire kitártam.
Az apró eb vizcseppek százait szórta szét a szobában, és a lábam szárára ahogy beljebb ugrott az ajtóból. Nem esett jól a hidegsége, de az ajtórésen beáramló hűvös levegő arculcsapása frissitő volt.
A szőrgombóc a helyére szalad, egy régi kockás pléd volt összehajtva, és a padlóra téve, az szolgált fekhelyül.
A pokróc eszembe juttatta a gyermekkori kirándulást, a hátizsákhoz kötözve lógott a takaró összegöngyölve, mellém ültek az osztálytársak enni, és hazaérve kipotyogtattam a padlóra a réten összeszedett toklászt, száraz füvet, szendvicsmorzsát.
Az orromba bújt egy régi ismerős illat, a házikolbász vajjal keveredő illata, ahogy kinyitottam a szalvétát uzsonnához készülődve, a langyos málnaszörp íze, nem törődtem a langyosságával,ízlett, ahogy a kirándulás is, hiszen ritka élmény volt.
Emlékezésemet a tetőn kopogó eső szakította félbe, és a mennydörgés.
Kitártam az ajtót. Néhány percig tétován álltam a küszöbön, mélázva, kilépjek-e. Majd döntött a kalandvágy, "olyan régen éreztem már az esőt", és kiléptem a teraszra.
A pénzérményi cseppek vadul az arcomhoz csapódtak, viharos szél csapta a bőrömhöz jeges érintésként, mintha hideg ujjak böködtek volna testszerte.
Pólómat a térdem felé nyújtottam az egyik kezemmel, a másikat tenyérrel felfelé kinyújtottam az égi áldás útjába.
A terasz széléhez léptem mezítelen talpaimmal, és megkapaszkodtam a korlátban. Nem volt magasan, mégis egy pillanatra átfutott az eszemen, hogy innen leugrani nem életbiztosítás. Egy rossz lépés...egy rossz döntés, és vége lehet mindennek.
Féltem a magasságtól, mégis hivogató volt a mély.
Szemeimet elszakítottam vizes lábujjaimról, és a szédítő mélytől. Néhány méter a talaj, de elég a véghez. Néhány méter...néhány szó...kevés néhány is elég ahhoz hogy véget vessünk a nem megfelelő létnek.
Hatalmas villám hasította ketté az eget, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy fejezzem be a buta gondolatokkal való foglalatoskodást. Számolni kezdtem.
Dörögni fog. Mindjárt dörögni fog. Egy- kettő- három....tiz!
Megreszketett alattam a terasz betonja.
Kezeimet széttártam, akár a filmben a hősnő a hajó tatján, éreztem ahogy a viharos szél majd' letépi a ruhát rólam, nekifeszitette a testemnek mint egy lebegő vitorlát, a szöveten keresztül is éreztem az esőcseppek hidegségét, bőrig ázva álltam a korlátnak dőlve.
A levegő megtelt elektromossággal, az orromban éreztem a nedves gőzölgő föld illatát, a hajamról a víz belecsorgott légszomjas számba, reszkettem a hidegtől, de élveztem azt az erőt amit a természet hozott létre pancsolós játékhoz való kedvében.
"Akarod hogy legyek a gumikacsád?"
Az eső lassan alább hagyott, a vihar elkanyarodott még nem áztatott helyek felé, csak a fűről felszálló gőzpamacsok és a mindenhonnan csepegő víz emlékeztetett az iménti viharra.
Mezítelen talpaim fázósan görbültek be a terasz síkos padlóján.
Az ajtó felé indultam, csúszkálva a vizes lapokon, és beléptem a szobába. A szőnyeg bolyhai jóleső szárazon hajoltak meg a lépéseim alatt.
Kutyám értetlen pillantásokat vetett rám.
Hajamból lassú cseppek kúsztak a tincsek végére, és némán hulltak a szőnyegre.
Arcomon is apró patakokban folyt a víz, keveredve a sós viz az édessel.
Hálás voltam az esőért.
Talán lemosta rólam mindazt, ami a mélybe húzott, hálás voltam a szélnek, amiért megfeszitett, és nem engedte, hogy a korláton kivülre lépjek.
Ez a nap nem volt alkalmas rá.