2010. június 1., kedd

Késztetésre....

Az óra halk kattanással jelezte az éjfélt.
Kaparászást hallottam az ajtó felől. Szemem sarkából néztem oda. Megláttam a kutyám orrát, ahogy nekidugta a csorgó esővíztől homályos, sötétbe bámuló üvegnek.
Aprót nyikordult a szék ahogy felálltam az íróasztalomról, a térdem is reccsent egy öregeset. Az ajtó felé indultam.
A hideg fémkilincs besimult a tenyerem alá, kezem billent, az ajtót résnyire kitártam.
Az apró eb vizcseppek százait szórta szét a szobában, és a lábam szárára ahogy beljebb ugrott az ajtóból. Nem esett jól a hidegsége, de az ajtórésen beáramló hűvös levegő arculcsapása frissitő volt.
A szőrgombóc a helyére szalad, egy régi kockás pléd volt összehajtva, és a padlóra téve, az szolgált fekhelyül.
A pokróc eszembe juttatta a gyermekkori kirándulást, a hátizsákhoz kötözve lógott a takaró összegöngyölve, mellém ültek az osztálytársak enni, és hazaérve kipotyogtattam a padlóra a réten összeszedett toklászt, száraz füvet, szendvicsmorzsát.
Az orromba bújt egy régi ismerős illat, a házikolbász vajjal keveredő illata, ahogy kinyitottam a szalvétát uzsonnához készülődve, a langyos málnaszörp íze, nem törődtem a langyosságával,ízlett, ahogy a kirándulás is, hiszen ritka élmény volt.
Emlékezésemet a tetőn kopogó eső szakította félbe, és a mennydörgés.
Kitártam az ajtót. Néhány percig tétován álltam a küszöbön, mélázva, kilépjek-e. Majd döntött a kalandvágy, "olyan régen éreztem már az esőt", és kiléptem a teraszra.
A pénzérményi cseppek vadul az arcomhoz csapódtak, viharos szél csapta a bőrömhöz jeges érintésként, mintha hideg ujjak böködtek volna testszerte.
Pólómat a térdem felé nyújtottam az egyik kezemmel, a másikat tenyérrel felfelé kinyújtottam az égi áldás útjába.
A terasz széléhez léptem mezítelen talpaimmal, és megkapaszkodtam a korlátban. Nem volt magasan, mégis egy pillanatra átfutott az eszemen, hogy innen leugrani nem életbiztosítás. Egy rossz lépés...egy rossz döntés, és vége lehet mindennek.
Féltem a magasságtól, mégis hivogató volt a mély.
Szemeimet elszakítottam vizes lábujjaimról, és a szédítő mélytől. Néhány méter a talaj, de elég a véghez. Néhány méter...néhány szó...kevés néhány is elég ahhoz hogy véget vessünk a nem megfelelő létnek.
Hatalmas villám hasította ketté az eget, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy fejezzem be a buta gondolatokkal való foglalatoskodást. Számolni kezdtem.
Dörögni fog. Mindjárt dörögni fog. Egy- kettő- három....tiz!
Megreszketett alattam a terasz betonja.
Kezeimet széttártam, akár a filmben a hősnő a hajó tatján, éreztem ahogy a viharos szél majd' letépi a ruhát rólam, nekifeszitette a testemnek mint egy lebegő vitorlát, a szöveten keresztül is éreztem az esőcseppek hidegségét, bőrig ázva álltam a korlátnak dőlve.
A levegő megtelt elektromossággal, az orromban éreztem a nedves gőzölgő föld illatát, a hajamról a víz belecsorgott légszomjas számba, reszkettem a hidegtől, de élveztem azt az erőt amit a természet hozott létre pancsolós játékhoz való kedvében.
"Akarod hogy legyek a gumikacsád?"
Az eső lassan alább hagyott, a vihar elkanyarodott még nem áztatott helyek felé, csak a fűről felszálló gőzpamacsok és a mindenhonnan csepegő víz emlékeztetett az iménti viharra.
Mezítelen talpaim fázósan görbültek be a terasz síkos padlóján.
Az ajtó felé indultam, csúszkálva a vizes lapokon, és beléptem a szobába. A szőnyeg bolyhai jóleső szárazon hajoltak meg a lépéseim alatt.
Kutyám értetlen pillantásokat vetett rám.
Hajamból lassú cseppek kúsztak a tincsek végére, és némán hulltak a szőnyegre.
Arcomon is apró patakokban folyt a víz, keveredve a sós viz az édessel.
Hálás voltam az esőért.
Talán lemosta rólam mindazt, ami a mélybe húzott, hálás voltam a szélnek, amiért megfeszitett, és nem engedte, hogy a korláton kivülre lépjek.
Ez a nap nem volt alkalmas rá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése