Ők...

Csak álltam a kapuban, a langyos nyári szél simitotta a lábam, és csak néztem utánuk. Hajuk csapkodta a hátukat, lábukat egyformán szedték, pont olyan a menésük mint az enyém. A Kisebbik fekete haja most rövid, éppen a válláig ér, a Nagyobbik barna haja a lapockáját verdeste.
Néztem őket. Sétálni mentek, két testvér, két lány, nyár van, szabadság, most van idejük együtt lenni, kibeszélni a fiú ügyeket, pletykálni a barátnőkről, miközben elnyalnak egy fagyit.
Ott álltam a kapuban, mindaddig, míg el nem tűntek az utca végén. Addig ötször fordultak vissza integetni. Nekem, a Mominak.
Nagyon szeretem őket. Ők az életem.

Már megint dohogok...

Néha nagyot csalódok emberekben, néha nagyon félrevezet az emberismeretem, ezek szerint nem müködik túl jól.
Mindenesetre sose kezdj olyan orvossal akit a barátodnak hittél, és ő csak a nőt látta benned mindvégig.
Nem hiszem el hogy egyetlen normális pasi nincs a világon. Pedig tényleg nem nagyok az igényeim. Apróságok.
Lássuk csak:

Kölcsönös tisztelet
Ez nagyon fontos. Ez mindennek alfája és omegája, enélkül nincs barátság, szerelem, parnerkapcsolat, legyen az bármilyen. Egyszerü emberi kapcsolatokra is vonatkozik a részemről.

Őszinteség.
Ha megakar dugni valaki, vagy bármely ehhez hasonló szándéka van, akkor közölje, aztán majd én eldöntöm hogy én is akarom-e vagy sem. De ne jöjjön hátulról "vakerva".

Még csak az se kéne hogy szép legyen. Legyen benne tartás, erő, és rendelkezzen olyan elvekkel, amely alkalmassá teszi arra, hogy felnézzek rá.

Lámpással kell ilyen férfit keresni, egyről tudok, de ő az én nagyon jó barátom. Ő az Aki Olyan Mint Egy Lovag.
Ő tabu nekem. Sokkal többre becsülöm őt, minthogy esetleges partnernek tekintsem.
Tanulhatnának tőle.

...

Apró kicsi saját világot akarok magamnak, ahova visszahúzódhatok, ahol megpihenhetek. Ahol nem kell megalkudnom, konfliktust kerülnöm, ahogy csak én lehetek ÉN, és ahol az önkifejezés nem ütközik akadályba, ahol nyugodt az élet, ahova visszavonulhatok.
Aztán ha elunom ott, akkor vissza a valóságba, ott lenni addig, míg nincs okom elmenekülni.
Most ott csücsülnék a sarokba. Mert a tehetetlenségnél nincs rosszabb. Mikor menekülnél, de mégsem. Annyi minden köt oda.
A valóságba.

Késztetésre....

Az óra halk kattanással jelezte az éjfélt.
Kaparászást hallottam az ajtó felől. Szemem sarkából néztem oda. Megláttam a kutyám orrát, ahogy nekidugta a csorgó esővíztől homályos, sötétbe bámuló üvegnek.
Aprót nyikordult a szék ahogy felálltam az íróasztalomról, a térdem is reccsent egy öregeset. Az ajtó felé indultam.
A hideg fémkilincs besimult a tenyerem alá, kezem billent, az ajtót résnyire kitártam.
Az apró eb vizcseppek százait szórta szét a szobában, és a lábam szárára ahogy beljebb ugrott az ajtóból. Nem esett jól a hidegsége, de az ajtórésen beáramló hűvös levegő arculcsapása frissitő volt.
A szőrgombóc a helyére szalad, egy régi kockás pléd volt összehajtva, és a padlóra téve, az szolgált fekhelyül.
A pokróc eszembe juttatta a gyermekkori kirándulást, a hátizsákhoz kötözve lógott a takaró összegöngyölve, mellém ültek az osztálytársak enni, és hazaérve kipotyogtattam a padlóra a réten összeszedett toklászt, száraz füvet, szendvicsmorzsát.
Az orromba bújt egy régi ismerős illat, a házikolbász vajjal keveredő illata, ahogy kinyitottam a szalvétát uzsonnához készülődve, a langyos málnaszörp íze, nem törődtem a langyosságával,ízlett, ahogy a kirándulás is, hiszen ritka élmény volt.
Emlékezésemet a tetőn kopogó eső szakította félbe, és a mennydörgés.
Kitártam az ajtót. Néhány percig tétován álltam a küszöbön, mélázva, kilépjek-e. Majd döntött a kalandvágy, "olyan régen éreztem már az esőt", és kiléptem a teraszra.
A pénzérményi cseppek vadul az arcomhoz csapódtak, viharos szél csapta a bőrömhöz jeges érintésként, mintha hideg ujjak böködtek volna testszerte.
Pólómat a térdem felé nyújtottam az egyik kezemmel, a másikat tenyérrel felfelé kinyújtottam az égi áldás útjába.
A terasz széléhez léptem mezítelen talpaimmal, és megkapaszkodtam a korlátban. Nem volt magasan, mégis egy pillanatra átfutott az eszemen, hogy innen leugrani nem életbiztosítás. Egy rossz lépés...egy rossz döntés, és vége lehet mindennek.
Féltem a magasságtól, mégis hivogató volt a mély.
Szemeimet elszakítottam vizes lábujjaimról, és a szédítő mélytől. Néhány méter a talaj, de elég a véghez. Néhány méter...néhány szó...kevés néhány is elég ahhoz hogy véget vessünk a nem megfelelő létnek.
Hatalmas villám hasította ketté az eget, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy fejezzem be a buta gondolatokkal való foglalatoskodást. Számolni kezdtem.
Dörögni fog. Mindjárt dörögni fog. Egy- kettő- három....tiz!
Megreszketett alattam a terasz betonja.
Kezeimet széttártam, akár a filmben a hősnő a hajó tatján, éreztem ahogy a viharos szél majd' letépi a ruhát rólam, nekifeszitette a testemnek mint egy lebegő vitorlát, a szöveten keresztül is éreztem az esőcseppek hidegségét, bőrig ázva álltam a korlátnak dőlve.
A levegő megtelt elektromossággal, az orromban éreztem a nedves gőzölgő föld illatát, a hajamról a víz belecsorgott légszomjas számba, reszkettem a hidegtől, de élveztem azt az erőt amit a természet hozott létre pancsolós játékhoz való kedvében.
"Akarod hogy legyek a gumikacsád?"
Az eső lassan alább hagyott, a vihar elkanyarodott még nem áztatott helyek felé, csak a fűről felszálló gőzpamacsok és a mindenhonnan csepegő víz emlékeztetett az iménti viharra.
Mezítelen talpaim fázósan görbültek be a terasz síkos padlóján.
Az ajtó felé indultam, csúszkálva a vizes lapokon, és beléptem a szobába. A szőnyeg bolyhai jóleső szárazon hajoltak meg a lépéseim alatt.
Kutyám értetlen pillantásokat vetett rám.
Hajamból lassú cseppek kúsztak a tincsek végére, és némán hulltak a szőnyegre.
Arcomon is apró patakokban folyt a víz, keveredve a sós viz az édessel.
Hálás voltam az esőért.
Talán lemosta rólam mindazt, ami a mélybe húzott, hálás voltam a szélnek, amiért megfeszitett, és nem engedte, hogy a korláton kivülre lépjek.
Ez a nap nem volt alkalmas rá.

Díjat kaptam, meglepődtem...:)

Kedves Barátom, és kedvenc blogírómtól kaptam ezt a díjat.

http://www.zsedelyart.blogspot.com/

Nem tudok linkelni bocsi, de ő az Aki Olyan Mint Egy Lovag.

Először annak örültem, hogy ő megkapta, mert joggal került hozzá, aztán pedig annak örültem, hogy én is eszébe jutottam.
Így hát büszkén kitettem, és köszönöm neki. :)
A díjjal kötelezettségek is járnak.

1. Meg kell köszönni a díjat, annak akitől kaptam.
Megtörtént.:)

2. A logót ki kell tenni.
Ez is megtörtént.:)

3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
Nos ez sem maradt le.:)

4. Írnom kell magamról 7 dolgot.
Ajjaj, gondolom mindenkinek ez a legnehezebb...:)***

5. Tovább kell adnom.
Ezt remélem még ma megtudom tenni, ha nem, nem fog elmaradni...ígérem.


A négyes pontra sort kerítek, tehát:

....na ez az ami nekem nem megy. Amit tudok magamról az csak a szűk barátaimnak mondom, nem kiáltom világgá. És egyébként is, nem ismerem még magam, még csak keresem, hát így hogy írhatnék magamról bármit is, ami hiteles lehet?

Majd lesz egy olyan bejegyzés, hogy 4. pont.

6. Be kell linkelnem őket.
Majd hamarosan, hamarosan. Mert megválogatom.:)

7. Megjegyzést kell hagyni náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
Amint meglesznek, kapnak hírt róla, ígérem.:)

Hétköznapiságok

Egészen jól ébredtem ma, a tegnapi hátfájásom már csak nyomokban érzem.
Ma tevékenyebben szeretném megélni a napot, sok tennivalóm van a háztartásban, takaritás, mosás, vasalás/hegynyi kupac vár/ főzés /spenót, de persze a papának megint külön kell főzni mert nem eszi meg/ átalakitásra vár néhány ruha, és egy szinopszis is mocorog bennem amit tegnap már nem volt energiám megírni, és a Kisebbik 9-kor vizsgázik zongorából, szóval közben megy a drukk, és ez az első nap az átalakulásra, mert a Doki azt mondta, hogy a tegnapi volt a zéró nap, és várom hogy mit és hogyan, és ma reggel némi mozgással telt, tornásztam, pedig nem szoktam, és nagyon álmositó az idő, de a szobabiciklimet is becincálom a nappaliba, hogy egy jó film nézése közben rátudjak ülni, és tekerni, szóval szeretném ha ez a nap tényleg más lenne mint a többi, ami eddig volt, és ami ezután következik, az is mindig más legyen.
Így legyen.

Délelőtti morfondir...

Egyszerüen nem tudom a sátánomat visszacsalogatni ide.
Az egy más időszak volt, más időszámitás, most üres lélekkel ülök a gép előtt, kutatom keresem magamban az örömöt, és nem lelek mást, csak egy jóízű kajálás emlékét, vagy egy apró pillanatét, nem többet.
Hiányom van. Érzelmi hiány, pedig tudom meg kell tanulnom élni anélkül is, sőt lenne mire forditani az energiámat...
Szembesitő képek készültek rólam a hétvégén, az én kérésemre. A lányom csinálta őket, nem volt rajtam más, egy vékonyka fekete tangabugyin kivül...
Lassan néztem végig a képet. Nem vágyom tökéletességre, egyáltalán nem.
De van min formálnom. A mozgás nem kerül pénzbe, de kell hozzá némi életkedv is, azt mondják, ha mozogsz felszabadul a boldogsághormon, de ahhoz hogy mozogni akarjak, tudjak, kell a belső hajtás is.
Ördögi kör...hol legyen az eleje, hol fogjam meg?
Elsősorban a belső gátakat kell leszakitani, hogy akarjak tenni magamért is valamit, az elme pallérozása sokszor kevés.
Iszonyatos társasághiányom van. Napok óta a reggeli bevásárláson kivül nem járok emberek közé. Hova is mennék? Kihez? Minek?
Még emlékszem amikor a suliban az osztályfőnök azt mondta: Neked mindenképpen olyan munkát kell végezned, ahol emberek között lehetsz. Az a te elemed...
HÁt...ehhez képest, annyit vagyok egyedül...
Olyan ez mint a börtön.
Némi séta naponta fél órára. Még a sitteseknek is megjár annyi.
Az írás segit néha kiszakadni. De akkor is csak itt vagyok.
Változtatni kell, ezen nagyon sürgősen.
Hogy mit rágódok én folyton, ahelyett hogy csinálnám...